Amikor a föld és a tenger vívott egymással csatát

Azokban az időkben, a korok hajnalán a tenger és a föld vívott csatát. A feledés homályába veszett, mi történt pontosan, ám végül a föld győzedelmeskedett, s a hatalmas istenanya: Írország testét kínálta a tenger habjaiból felemelkedve a hódítóknak. Akinek szeme van hozzá, ma is láthatja kebleit (az égbe törő ikerhegyeket), ölelő karjait, szétvetett lábait, szépséges orcáját. Akkor a kelta nép jött: az első törzs felfedezte a kopár szigetet, a második termékennyé tette a földet, a harmadik kijelölte az ország határait, a negyedik öt részre osztotta fel, az ötödik lélekkel töltötte meg. Országukat az ötös egység szerint alakították ki: középen a király élt, négy égtájnak megfelelően északnyugaton az írástudók, énekmondók, tudósok, északkeleten a harcosok, délkeleten a földművesek (a javak termelői), délnyugatról nyílottak utak más világokba.

A határvidékeken különös törvények uralkodnak, ám a kiválasztottak átjárhatnak a kapukon. Az emberlakta föld után Donn, a sötét isten háza következik. Donn házában a lelkek az örök várakozás gyötrelmében élnek: az idő nem mozdul, nem történik semmi, állandó a sötétség. Ez a túlvilág.

A másvilágon vannak a boldogság szigetei. Ide kerülnek földi létük után a hősök, kik istenektől származnak. Ez a világ mása a földinek, ám tökéletes: ami nálunk csak vágy, az ott valóság. Ott van a tündérek világa, ahol az idő összes pillanata egyszerre van jelen. Ez okozza az emberek és az istenek közti békétlenséget: az ember ideje véges, felfoghatatlan számára, a tündérek miként élik meg egyetlen pillanatban mindegyiket. A tündérek anyagtalan lények, de a földiek kedvéért szép testet öltenek: tetszeni akarnak, mert hiúk. Lovon érkező, csodaszép férfiak és nők. Köztünk járnak, s ha megsértjük őket tiszteletlen beszédünkkel, förtelmes rusnyasággá változnak haragjukban. Nem tudhatjuk azonban, mikor bántjuk meg őket, könnyen megeshet ez akkor is, ha a legjobb szándék vezérli az emberfiát. A tündérek örökéletűek, varázserejük ősi fegyvereikben és alakváltoztató hatalmukban áll. Az emberlakta világban is vannak gyűrűváraik, amelyek a tündérdombokon állnak. Világuknak nincsenek határai, nem ismerik a születést és a végső pillanatot, nem ismerik a tér korlátait. Ha az emberfia tündérdombra teszi a lábát, a végtelenbe lép.

Más tündérek magányosan járnak, a tündérdombok népének is nevezik őket. A kis zöld emberkék (kiket némelyek törpéknek, mások manóknak szólítanak, s az emberenek mindössze köldökéig érnek) egyik kezükben suszterkalapáccsal, másikban aranykulcsocskával róják a világokat. Mezítláb közelednek, hogy hangtalanul surranhassanak. Kijavítják a tündérek cipellőit, aranykulccsal nyitják kincsesládáikat. Morcos kis lények, utálják az emberfiát, mert csak a kincsüket akarják. Könnyen csapdába ejthetők: ha elvásott cípőt látnak az erdőszélen, nem tudnak ellenállni vágyuknak, nekifognak megjavítani. Akkor lehet hálót dobni rájuk. Vannak közöttük vörös emberkék és asszonytündérek, kik a költők lelkét rabolják el. A zöld sapkás sellőkből, ha megszelidíti az ember, jó feleség válik. De csakis addig, amíg elrejtik a sapkájukat. Ha előkerül, visszavágynak sellővé. A férfi sellők viszont csak a rumot szeretik: sokat megélt hajósok szerint gyönyörűen énekelnek, de olyan rútak, mint a varacskosdisznók. A part közelébe csalják a rumoshordókat szállító hajókat, a tengerbe veszejtik őket, az italos hordókkal pedig visszavonulnak. Amikor elfogy a rum, ismét a sziklára telepednek, hogy dalukkal vesztét okozzák a hajósoknak.

Így éltek hát azokban az időkben, korok hajnalán, amikor még mindennek neve volt, hiszen amit senki se látott, az nem is létezett. Akkor még minden emberfia ismerte a fát, forrást, folyót, hegyet. Nevüket Amergin, Ninn fiainak papjától kapták. Egykoron Írország földjén az istenek uralkodtak, de Amergin szavai erejével legyőzte őket, és kijelölte lakóhelyüket, amelyek az ember számára lakhatatlanok: a vizek mélyét, a hegyek gyomrának barlangjait, erdők mélyét. Ezután megnevezte az emberek területeit, nevet adott minden egyes helynek, amit azóta is így hívnak. A Boind folyó egy fiatalasszonyról kapta a nevét, akinek a férje druida pap volt, ura után lopózott egy éjszakán. Papok mondtak varázsigét az erdő mélyén a forrás felett. Egyszer csak egy hatalmas kő emelkedett ki a vízből, majd ismét alászállt. A Boind jól megjegyezte a titkos szavakat. Amikor a druidák elhagyták az erdőt, a forráshoz ment, s elismételte a varázsigéket. A kő kiemelkedett a forrásból. A balga lány azonban nem tudta, hogy a teleholdnak pontosan az ég tetejéről kell a forrásra sütnie, fénye tartja fogva a víz alatt lakó szörnyet. A hold akkor már az ég alja felé tartott, a tüzes testű, borzalmas lény pedig kiugrott a forrásból. A leány megijedt, szaladni kezdett az erdőben. Csellel próbálta becsapni a nyomában loholó szörnyeteget, de megszabadulnia nem sikerült tőle. Végül az óceánba vetette magát, hogy a szörnyet magával csalja. Mindketten odaveszetek. Amerre a tüzes testű lény futott a lány után, mély, kacskaringós árok maradt a nyomában. A forrás vize pedig ebben csorgott alá, s hívják azóta a folyót a Boindnak. Jobb hát, ha az emberfia nem ártja magát a druidák tudományába: hősök rettegték erejüket, csak a természet előtt hajoltak meg tisztelettel.

A kelta papok tudása velük veszett a feledésbe, a fentebb leírt történetek azonban nem (még ha a mai írek kevésbé is ismerik): mi Kovács Gábortól, az ELTE angol tanszéke ír programjának tanárától hallotuk az Őrségben, miközben a Bran együttes (képeinken) muzsikált. S tündérdomb is akad a közelünkben: A veleméri Szent Vid mellett egy gyűrűvár állott...